Haszontalan sablonos napok ezek. Világot kéne váltani, vagy legalább próbálni. Talán már kiölték belőlem a szabad felfedezőt?!
Éjszakánként mindig azon morfondírozom, hogy ki kéne mászni a tetőre, majd elindulni az éjszakába, céltalanul bolyongani. Megszámolni, hogy hány szaggatott csík van az úton a Könyves Kálmán körút és az Orczy tér között…Kietlen játszótéren hintázni, az útkereszteződésben az aszfaltra feküdni, piroson átmenni, kurvával alkudozni, gazemberekkel szóba állni. De vissza is kéne szólni, vitába szállni és kitartani a végsőkig, bármi is legyen az ára! Jó lenne casinoba menni és cigaretta füstben lélegzetvisszafojtva a csontgolyót szuggerálni.
Ha a pénzem elveszteném, akkor taxit hívnék és az otthonomhoz közel kiszállnék és fizetés nélkül szaladnék. Az üldözőknek soha meg nem állnék! Valahol a kertek alatt elrejtőznék, a házunkhoz a sövények és fák mögött bújva érnék –és kulcs híján, az ablakon visszamásznék…"Szép este volt!"
Ha nyernék, vonattal folytatnám az utazást és nem érdekelne, hogy merre visz a sínpár, csak rögvest induljon már! De nem a kocsiba ülnék, a vagontetőn utaznék és széttárt karral simogatnám a hűvös szellőt és a kezet nyújtó fák lombjait. Leveleken keresztül szűrődő fény…sötét alagút…végtelen horizont…szakszos kattogás…szemből jövő suhanás… Az út a fölöttem futó vezetékek kötelével hanyatt fekve megkötöz és csillagnézésre kényszerít. "Szabad vagyok!"
De én mindig csak holnap mászok ki a tetőre. Még tűröm a monoton komfortot sugárzó falak fojtogatását, de olykor már kinyitom az ablakot… hogy jöjjön be egy kis levegő.
