A második kerületben vagyunk, havernál. Egyetemistákhoz hűen nem dúskálunk a pénzben így mindig valakinél „alapozunk”, s mikor már kapufára ittuk magunkat akkor nézünk le egy szórakozóhelyre – így ott már elég a „szintentartás”. Az italunk fogyásával fordított arányosan nő a zene és a beszéd hangereje. Míg az aktuális mainstream discotól és pop slágerektől indultunk, tíz órakor már az Edda – Hűtlenre rátettük a Hip Hop Boyz – Hegyekbe fönn című számát. A refrént, ha egy nüansznyit átköltve is de „énekeljük” – alakul a hagnulat. Lassan éjfél, indulni kéne. A csapat leggyengébb tagja nemhogy járni, de egyenesen nézni sem tud. „Nem baj… jöjjön, majd a levegő és egy hányás jót tesz neki!” (csak úgy „jobb kint, mint bent alapon”). A maradék piát bekevertük és visszük magunkkal, hogy az úton se száradjunk ki.
Mínusz hét fok. A köztéri lámpák fénye elmosódó sugarakban fodrozódik ahogy belenézünk. Csupasz majmokká ittuk magunkat és a város lett a dzsungelünk. Bárhol elvégezzük a dolgunkat, legyen az kapualj, vagy útszéli bokor… a járda, a tábla, a lámpa és agyunk már nem kényszerítenek. Az éjszakain a kapaszkodókba csimpaszkodva himbálódzunk- korántsem biztos már a lábunk, vagy csak az út hepehupás? Jó lenne józanul nem találkozni az utastársakkal, de most nem vonz a tökéletesség és a megvető pillantásokra magasról teszek. A részegség legapróbb jelére lecsapunk, mondjuk van is mire. Nyelvtörővé változtak a legegyszerűbb mondatok, zavarba hozva a mindenkori beszélőt, így szórakoztatva a hallgatóságot. A társaság egy része már nem rám néz, hanem néhány méterrel mögém vagy fogalmazzunk pontosabban: rajtam át, csillogó szemmel tekint az éterbe. Érdekes, hogy míg régen gyerek pezsgőt ittunk, és eljátszottuk, hogy részegek vagyunk, manapság normál pezsgőt iszunk és eljátsszuk, hogy nem vagyunk részegek…
A Dokk Caféba megyünk (mamut 2). A szórakozóhelyekről kiszűrődő basszust és néhány lány üvöltését már a földszinten halljuk, majd az utolsó mozgólépcsőről lelépve már talpig kikent tűsarkak tipegnek a szórakozóhely felé, remélem még látjuk egymást. Erre a helyre olyan lányok járnak, akik „igényesek” – mondják ők. Többségében ez azt jelenti, hogy minimum másfél óra előkészület szükséges, hogy elinduljanak otthonról, és ha megteszik, azt mindenképpen kiírják egy közösségi felületre (facebook, msn – ha lehet akkor rózsaszínnel). A belépő 1200 – diákkal csak 800 Ft ;), úgyhogy Mátyás király állja a belépőt és a ruhatárat.
A klub külső része már kívülről látszódik, és belépve nem csalódik az ember. Egy modern giccses lilapink világba csöppenünk – körülöttünk címlapra illő lányok és a kinézetükre már-már túlságosan adó férfiak. A minden sarokban megtalálható LCD tévéken klippeket és partyphotoból összeállított montázsokat játszanak. Feltűnnek az első ismerős arcok – nekik látványosan köszönünk, hogy jelezzük: megérkeztünk. A zenére sohase emlékszem csak egy-egy számra, nagyrészt rnb-t és mainstream pop-ot játszanak.
Még nem kapott el a partyhangulat, úgyhogy eleinte a pultból figyelem a bulit, a vodkanari jó társaság. Nem hagyhatom, hogy a jégkocka szigetek felolvadjanak, szeretném ha néhány perc múlva múlandó kristályként törnék meg az átlátszó pohár üvegét ezért gyorsan fölhajtom. A táncparkett közepén egy gyönyörű barna lány táncol…műbőr nadrágja úgy simul a tökéletes lábára, mint az italom a pohár falára. Középen függőlegesen kettéváló, csak a melleit fedő fehér blúza egyáltalán nem angyali külsőt sugall. Többen is kiszúrták őt maguknak, először a legesélytelenebb versenyző próbálkozik. Sunyin, néhány lépés után a lány mögött kezd táncolni, ám ő gyorsan és illedelmesen táncol odébb.
A tárgyak kontúrja a tekintetemmel csúszik el, de megkapó ez a fényes szédülés. Bódult pillantásommal már nem szűröm ki az ütemtelen mozdulatokat a tömegben. Magassarkúk...hullámzó kezek... feszült pillanatok...rászkódó csipők...vakuvillanás. A korábban még művinek, hamisnak tetsző látvány részévé lettem.
Két órával később az „alkoholmentes” testem igényli az alvást, úgyhogy elindulok hazafelé. Az éjszakain az ellenőr kéri a „jegyeket, bérleteket”. Csak miután rá se néz, jövök rá, hogy csak költői volt a kérdés. Egy ülőhelyen kényelembe helyezem magam és a hűvöstől homályos ablakon keresztül figyelem a horkoló várost. A várost, ami a mesterséges sárga fényben szépül meg. Napfényben túl sok minden és mindenki látszódik, de este díszes fenyőfaként csillog. Ilyenkor mindig remélem, hogy nappal is fennhagyják a díszeket. ZzzZZZzzZZZ
